Na dógoztam egyet, hogy pénzike is legyen. Közben rájöttem, hogy Várnai a meghalásra írta a példákat. Persze a dolog (nyelvészetileg) csiklandós, mert az ember a hal-lal a meghalása után szokott találkozni. Vagy a partra kivetve, vagy amikor megfogja és megeszi.

ÉPP EZÉRT a finn, a magyar és a héber nyelvben keresztül-kasul össze is függ a hal és a halál fogalma. Szóbokrokban, stb. 

Hamár 3 ilyen nyelv  1. északi (szerintem a legrégibb) finnben is rokonszavak a hal és a halál

2. a kp-KM magyar, ami még a "finneseknél" is régibb lehet, de mai bővült hangállományával már csak:-) az európai szubsztrátnyelv (i.e. 4 ezer),

3. a héber, ami összesen kb. 4 ezer éves, és szerintem szintén EU ősnyelv az eredete, mert innen ment le a vörös-szőke, kék (nem szürke) szemű, szeplős KELTA-féleség (askenázi) a délvidékre. Szóval szerintem hármuk közül ez a legfiatalabb:-)))

Ha mind a három úgy tudja, hogy a hal és a halál fogalma összefügg, akkor felteszem, hogy majdnem minden nyelv is úgy tudja.

2. A hettiták és az indoeurópai nyelvek „tisztázatlan” viszonya. Ezt a két cikket kell, legalábbis átfutnod ahhoz, hogy értsed, miről van szó:

https://hu.wikipedia.org/wiki/Hettita_nyelv – és még ezt:  https://hu.wikipedia.org/wiki/Hettit%C3%A1k

Arról, hogy a hettita nyelvnek kapcsolata volt az AKKÁD (sémi) és az Ó-ASSZÍR-ral (sémi). A Wiki persze megint csal: a cikkben először (és oldalt) azt állítja, hogy a hettita nyelv INDOEURÓPAI. Később kiderítik, hogy hettita nyelv nem is volt, csak egy helyi, neszai nyelvváltozat(?). Aztán a sorok között: hogy az ind. nyelvészet már rég „lemondott” róla is és az óind nyelvekről is. Miért? Mert hasonlítanak a sémi nyelvekhez (nemcsak az írás). Hiszen az indusvölgyi kultúra már az utolsó, mezopotámiai ÖZÖNVÍZ alatt a hegyekben életben maradtak által az Indus-völgybe „átjutott” kultúra. (Özönvíz több volt, az utolsó után kb. 3 ezer évig tartott az egész környék felszáradása.) Az ind. nyelvészetbe ma már nemcsak a hettita nyelv nem "illik bele", hanem az indiai kapcsolat sem kell - mert akkor nem lehetne figyelmen kívül hagyni a sémi nyelveket... Mert akkor kiderül, hogy a latin az etruszk, ógörög, arám (sémi) és az ősszlávból összelopkodott mű-nyelv. Akkor viszont az összes újlatin és az angol is az... stb.

Visszatekintünk az ívás-ra és utána a hettiták-ra. 1. A hivatalos etimológia szerint Ív: hal párzik, ikrát rak, megtermékenyíti. Valszeg finnugor: finn JUOSTA (fut, párzási heve van), észt jooks (futás, párzásidő). Na nézd csak, itt is egy példa – a sokszázból – hogy a finn sokkal jobban hasonlít a héberre, mint a magyarra. A héber jihum = párzási inger, jihem = üzekedett, juhász (újkori sz) = hozzá tartozik, neki tulajdonított (JUH, JUHÁSZ), jihusz (régi sz) = leszármazás, jihúr = oltóág (JUHAR, ami nemcsak magról, hanem a gyökerekből kidugott sarjakkal is szaporodik.) Most nézzük, milyen magyar szavak vannak JX-szel: jó és jő. A JH gyökkel? Juh, juhász, juhar – semmi több. Bármilyen más, J kezdetű alapszó is nagyon kevés van a magyarban. Ha csak 1-2-3, akkor alaposan feltételezhető, hogy ezek... jövevények? Nem, most éppen fordítva: a régmúltból való maradvány-szavaink. Mennyi van ilyen a finneseknél? Nagyon sok. A héberben megint nincs sok, de több, mint a magyarban.

Folytatás: Wikiszótár: ital – i- + -tal főnévképző (Mii? főnévképző? Hát nem, mert a T → D → Sz → Z a legszebb hangváltozási sor. Igaz, hogy Z-vel már nincs sehol ivás, de ez érthető, mert ennyire ősi fogalmak számára a Z nagyon késői hang. (A hettita ezzeteni-t sem fogadom el hiteles kiolvasásnak – bocs.)

Szóval az ív, az ívás és az íj között „szerintük is” van kapcsolat – a hiátustöltők színvonalán. Persze ennél több a kapcsolat, mert az ívás is (hal), meg a pohár nélküli vízivás is be-, lehajlással történik. Sőt: Régies, de értjük: ivol (te vizet), ível (hajlik), idjál (igyál), idol (ábrázolt kép), iszol, iszal-ag (hajolgat). Itt minden hajolgat! Persze az L sem hiátustöltő msslh. – ezt máshol, sok helyen láttam, hanem KOZMOPOLITA IGEKÉPZŐ. S az igékből melléknévi igenév, főnév is lesz – majd. Hiszen a nyelvek ókorában a szavak főleg ’igeszerű megmondások’ voltak, vagyis nem igazán különültek még el a szófajok.

V. rész. Csináljuk egy kicsit másképp: ív, ív-ik, íj, it-al, idd, isz-ik.

Ív félkör vagy más szabályos görbe – íves, ível, ívelt. Az íj alakváltozata, amely jelentésében későn különült el. A két külön fogalomra más nyelvekben is találunk azonos szót: latin arcus, német Bogen.

Ív-ik hal párzik, ikrát rak, megtermékenyíti – ívás, ivadék, ivar. Valszeg finnugor: finn JUOSTA (fut, párzási heve van), észt jooks (futás, párzásidő). A finnugor juo- / magyar í(v)- igető közti hangváltozásra példa az iszik.

Íj nyíl kilövésére húrral ellátott rugalmas fa. Bizonytalan eredetű. Talán uráli: osztják jógel, mordvin jonks, finn JOUSI, szamojéd jinta (íj). A szó régi adatai magas hangrendűek. Az íj kezdetben csak í volt, ragozva: íak, íat, íel. A j hiátustöltő, majd átkerült a tőbe. Más hiátustöltő a v – az ív változat idővel külön jelentést nyert, egyben továbbvitte a magas hangrendű tővet: íves, ívet.  Iszik: ősi finnugor örökség: vogul ai, votják ju, finn juoda (iszik). A finnugor ju- igető a magyarban úgy lett i-, mint juhar, juhász-ból ihar, ihász.

Várnai: kösz a hozzászólást, tetszett, „egyvonalban” is van:-). A legkevésbé felderített, az ind. nyelvészetben makacsul kikerült, tudomásul venni sem hajlandó problémák. Ezért vannak külön és teljesen elszigetelt (soha semmivel össze nem hasonlított) nyelvcsaládba sorolva a sémi nyelvek. Pedig Eurázsia összes nyelve az afro-sémi nyelvek – a déli találkozás, a nyelvkohó – hatására vált olyanná, amilyen lett. A sémi nyelvek a mai napig megőrizték az eredeti, a torokhangú „magánhangzókat” IS és párhuzamosan használják őket az általunk ismert lágy (valódi) magánhangzókkal. Vagyis két sor magánhangzójuk van. A torokhangú magánhangzók azonban még nem igazi magánhangzók. Bizonyítottnak tekintem, hogy a lelágyulásuk diftongusokon keresztül jutott át a lágy magánhangzókba (erre a finn nyelv a legjobb példa). Bizonyítottnak azt is, hogy mássalhangzó is kialakulhatott belőlük, pl. a W és a pergő (a valódi) R. Bár nem használjuk a betűjét, a V-vel kezdődő magyar szavak nagy része valójában W-vel kezdődik, a finnben pedig kizárólag csak W van. 

VI. rész. Arra a v-asz / j-asz-, v-esz / j-esz, v-isz / j-isz, v-osz / j-osz-, v-usz / j-úsz fogalomkörre nézve, ami hozzávetőlegesen a vesz, vész, visz – asz-(megcsinált, héber), eszik, iszik, osz-(csinál, héber), úszik értelmeket állítja elő. A J, V(W) szókezdők valamikor a régmúltban átjutottak a T-be és onnantól jön az időben előrehaladó hangváltozások sora: T → D ↔ S/Sz → Z.

A kiejtés könnyebbsége és hangstatisztikák alapján a zöngétlenek voltak először, és utánuk a zöngések: itt D és Z. A D kronológia helye bizonytalan, van, ahol megelőzi az S/Sz-et, van ahol nem. (Az S/Sz-ből az S volt előbb.). A Z hang kétséget kizárva az utolsó – és szerintem a délvidéken jelent meg. A D és S/Sz szerintem földrajzilag kptájon, Európában jelent meg. (Afrika nyelveiről, a sémi típusúakat kivéve nem tudok, ezért nem is gondolok semmit.)

Vissza a J és V-W -hez. Szerintem itt a sémi nyelvek (héber) adják a megfejtést, ahol a J mindig I/J változó hang – a W pedig mindig O/U/W változó triász. A W, a szavak belsejében már V-re is változhatott, de a szavak elején nem.

Az eszik és iszik szavak kapcsolatairól már írtam valahol, valamikor. Mindkettő nagyon régi eredetű kell legyen, mert egész Eurázsiában vannak párhuzamai, főleg az eszik-nek.

Jónéhány ezek közül (elől az esz- és a / jel után az isz- megfelelői pontos (vagy legalább körülbelüli) magyar kiejtéssel, zárójelben mínuszjel a hiányzó megfelelőknél):

baszk: ja- / (ed-); germán nyelvek: et-, essz-, éd-, ét-, ít / ( - ); latin: ed- / ( - ); ír és skót: ih, í / ( - ); ó- és új-görög: eszt- / ( - ); lett: ész- / ( - ); szláv nyelvek: jasz-, jesz-, jisz-, jad-, jed- / ( - ); hettita: éz- / ( - ); kopt: ( - ) / sze, szó; török nyelvek: je-, ji-, as- / ics-, ecs-, is-, esz-, isz-; szanszkrit: ad, át- / ( - ); mongol: id- / (uu-);  mandzsu: je- / ( - ); ajnu: e / ( - ); de még a sziú crow (azaz: holló) indiánoknál is: duusí / issíi.

III. rész. A víz ki-, fel-vet, húz, visz (elragad), vez-et – ezek a jelentések vezettek a víz fogalmához.

V+   J → V → T → D → Sz → Z  az időrendben egymás után megjelenő hangváltozások sora:

Finn viejä (kiejtés ä = e) = vivő, vevü = vő (a veje), vetää = húz, iszik, viedä = visz, vesi (kiejtés: veszi) = víz.

A héber me-ví (a me- csak igei előrag) = visz, weszet = rendszer (elvezet, pl. folyó),

angol water = víz, orosz voda = víz, német Wasser = víz.

II. rész: Iszik folyadékot – ivó, ivás, be-ivódik / ital, itat, itatós, ittas / idjad!-igyad! (idd!), iddogál / iszik, iszogat.

Három hivatalos etimológia, Tótfalusi szótár: Iszik: ősi finnugor örökség: vogul ai, votják ju, finn juoda (iszik). A finnugor ju- igető a magyarban úgy lett i-, mint juhar, juhászból ihar, ihász.

Iszák átalvető, tarisznya. Nagy területen elterjedt vándorszó a késői latin bisacchium (kettős zsák) nyomán: bis (kétszer) és saccum (zsák), az utóbbi eredetéről lásd zsák. A magyarba egy bizánci görög viszakki került, a szóeleji v elmaradására példa az imád. Lásd még iszákos. (Az imád, Halotti Beszéd: vimád volt. Erről a v-lemaradásról még bőven lesz szó – egyelőre annyit, hogy a héber szȧk = zsák.)   Iszákos részeges.  Késői képzés egy iszák (részeges ember) nyomán, amely a boriszák (borzsák, bortömlő, lásd iszák) önállósult második tagja. Mivel az eredet elhomályosult, az iszák a köztudatban az iszik családjához számít.  (Itt már csak az iszik ősi finnugor, a többi bizánci görög, és elhomályosult magyar köztudat. Meg hát ismét a megdöbbenés: ennyi tő / GYÖK / msslh-val szoktunk, magyarok, inni: V, T, Dj = Gy, Sz-szel? IGEN. De miért?)

Igérgetek... aztán kiderül, hogy ez hosszú – egy önálló tanulmány lesz. Ez csak az első része (de közben is hozzá lehet szólni, sőt ajánlatos! – a végén úgyis egyesítem).

Eszik: táplálkozik – átvitt értelemben is: emészt, gyötör is, pl. eszi a méreg. Származékai: evő, evés / éh-ség, ehető / étel, etet, meg-étet (megmérgez), edjed!-egyed! (edd!), eddegél, eszik-eszeget.

Hivatalos etimológia, Tótfalusi szótár: A szócsalád e- töve ősi finnugor örökség: vogul ti, votják sziini, finn sydödä, ez tévesen van írva, valójában syödä, kiejtése: szüöde (eszik).

(Krizsa: erről egyelőre csak annyit, hogy a héber a szöudȧ = étkezésJ)). Meg hát a megdöbbenés: ennyi tő/GYÖK/msslh-val szoktunk mi, magyarok, enni: V, H, T, Dj=Gy, Sz-szel? És az mind finnugor őrökség volna, a fentiekből, ahol semmi nem hasonlít a magyarra – és ami mégis, az a héberre? Persze a finnugor nyelvészet állítólag le tudja vezetni... Héberből persze hogy nem, de semmilyen más nyelvcsaládból sem. Vagy semmit, vagy csak jövevényeket.)

Éh, éhes. Hivatalos etimológia, Tótfalusi szótár: Talán az eszik ige ősi folyamatos melléknévi igeneve, ennek az igenévnek eredeti lágy g képzője járult az ige e- tövéhez, és eredményezte az eh, éh formát. Az evő / falánk / éhes jelentésfejlődés könnyen elképzelhető.

(Krizsa: a héber ochel = étel, achál = ette. Ja meg a G semmi esetre nem előzhette meg a H-t, mivel ez a legutoljára megjelent zöngés hang. Ami legtöbb nyelvben még ezer éve sem volt. Ezt hangstatisztikákkal lehet bizonyítani.)

Jó, előbb a 'mannáról'. A héberben nincs mássalhangzó kettőzés, csak erősebben ejtés. De akkor a szótag ált. hangsúlyos is - pont azért. (A Wikipedia és a rendelkezésre álló "nyugati" források összevissza ferdítenek.)

Marad tehát: a héber mán = manna. S az arám mán = mi? ami. Igaz, hogy a héber és a többféle arám nyelvváltozat csak tájnyelvei egymásnak. Az egyiptomi kivonulás korát nem tudjuk megbízhatóan hitelesíteni, hogy mikor volt - sőt azt sem, hogy milyen történelmi esemény emléke maradhatott fenn benne... Azt tehát, hogy akkor pontosan milyen volt AZ A héber nyelv: ma = mi? ami / vagy mán? = mi? ami... nem tudjuk. Ma így mondjuk: ma ze? = mi ez? (Nagyon hasonlít a magyarhoz? Bizony.) De így is lehet mondani: ma hu = mi ő? (s mivel az 'ő' tárgy is lehet: ez). Másrészről a maná = ételadag, fogás, megszámlálta. Tehát a kifejezés - szerintem - jelenthette kb. azt, hogy: van itt ehető - milyen sok!

Lehet hogy tényleg helyes eredeztetés, de engem megmosolyogtatott:

manna

‘‹a bibliai elbeszélés szerint› égből hullott eledel, amely a pusztában bolygó zsidóságot táplálta’, ‘harmatkása ‹ehető magvú gyomnövény›’.

Na akkor: Azt tudjátok-e, hogy a finnugor marhaság az ét-el, ed-degél, esz-ik szót az E tőből származtatja, ami persze a finneseknél sem E - az ivó, id-dogál, isz-ik szavakat mind az i-ből, ami persze a finneseknél sem I - az óv, olt-alom, av-ul, av-ar (lomb és AVAR NÉP)-et az A-ból, ami persze a fineseknél is olyan messze van bármelyik változattól, mint a hatökör a héttoronytól.

Ezt mindjárt szépen kidolgozom, lehet, hogy még máma, hadd röhögjetek az ősi finnugor alapszókincsen.

Ez is egy szép példa arra, hogy akik a magyar szavak etimológiáit "kiötlik", gyakran nem is értenek magyarul.

Veszteg nyugodtan, mozdulatlanul, csendben marad – régebben: tétlen, szótlan. Vitatott eredetű szó. Talán a vész ige veszte származékából -ig raggal egy feltételezett  *vesztig, pl. *vesztig hallgat-ból önállósulhatott. Ellene szól, hogy vesztig-et csak késői adatból ismerünk, és nem vezethető le belőle a tétlenkedik jelentés sem. Nem meggyőzőbb, hogy a szerb-horvát ves tich (egészen csendes) szókapcsolatból származna, mert az is jóval későbbi a szláv nyelvekben, mint a ’veszteg’ a magyarban. (Krizsa: A maradj veszteg azt jelenti, hogy „ne vegyél részt, vesztesként maradj nyugton – legalább épségben).

Na és mit tud a hivatalos etimológia a vész-ről? Bizonytalan eredetű, az esetleges finnugor eredet egyetlen bizonyítéka a zürjén vez- (elhordja magát). S a veszít-ről? Veszt, veszít, régen veszejt. Származékai: veszte, vesztés... A vész származékai műveltető -t, illetve -ít képzővel. (Azt nem tudják, hogy a VSz gyöknek a vesz, vész, visz a flektált gyökszavai - hogyisne!)

Kicsit mókásabban megfogalmazva: nem 'buta', hanem ezt a szót is birtokos személyragosnak vélve: 'but'.

HOGYAN TANULT MEG A MAGYAR BESZÉLNI? A hivatalos nyelvészet szerint így: először bejött neki valami beszéd-féle szó. (Vagyis a főnév volt először és nem az ige. Miért? Csak. Fordított nyelvtörténet)

Beszéd. Horvát, szlovén, szlovák beseda. A szóvégi ’a’ talán hangrendi illeszkedéssel előbb 'e' lett, majd a beszede, beszéde véghangzója birtokos jelnek érződött, és idővel lekopott. A hangfejlődés menete: beszédel / beszédl / beszéll / beszél. A beszély nyelvújítási alkotás ‘elbeszélés’ értelemben: költői beszély.

Ezek szerint a magyar olyan buta  "emberfaj", ami beszélni se tudott. S amikor végre megjött a horvát, szlovák, szlovén beseda, akkor addig forgatta a szót kétségbeesetten a szájában, amíg véletlenül birtokos személyragot tett rá, majd valahogy rájött, hogy az nem birt. személyrag. 

fejsze Csak az egyszótagú szavak nem képzettek (a többi nyelvekben is), de már a kétszótagúak is mind azok voltak, csak ma már nem érezzük annak. Fogoly Mit csinál: fog, mit csinálj vele: meg-fogolj! milyen lett: fogoli. Aszály – mi van ott: aszó(völgy), hogyan lett olyanná: aszal-ta a klíma, milyen lett a völgy: aszál-i Ragály – mi történik: fel-rag-ol (a bacilus), milyen járvány lesz belőle: rag-ál-i. Furulya – mit csinál: fúr, mit csinálj a fúrt izével: furulj! milyen eszköz lett az: furul-i (az i melléknév képző).

Mikor van T egy szó végén úgy, hogy az ne legyen rag? Ezt még nem vizsgáltam, de gondolom akkor, ha a t igeképző. De a képzők (a ragok is), a nyílt szótagú nyelvekben legtöbbször magánhangzóval kapcsolódnak fel: -xl: mély-ül, -xr: tep-er, -xt: mély-ít, -xz: súly-oz.

Folytatás: A kamu hangváltozások Az ind. ny.-nek nincs szüksége oknyomozásra, ilyesmivel nem fárasztja magát. Minden hangváltozás neki, amit két nyelv néhány azonos értelmű szava között változásnak talál. Példa: az R/Z, mint rotacizmus. Ennek valószínű oka az ókorban fabrikált abc-k kialakításakor a késői Z hova-is-tegyük? milyen hang is legyen az a betű? – bizonytalansága. Az S/Sz és a Zs/Z elkülönítése páronként is bizonytalan volt. Persze mélyebb probléma is uszkál a felszín alatt. Az hogy a J az ősi, az L, és a „rossz” R az általános nemzetközi igeképzők – de a Z is lehet igeképző: fedez, kötöz. S nézzük a török rotacizmus klasszikus példáját: magyar ököl, öklel (bika), ökör (kitépett, herélt) –  finn: härkä (kiejtés: herke) = bika, ökör – héber: oker = kitép, akár = meddő – köztörök öküz, ögüz = ökör.

MINDENKINEK! A biztos és a kamu (az ind. nyelvészet által kitalált hamis) hangváltozások.

Biztos hangváltozások azok, amiket a később megjelenő, hasonló mássalhangzók okoztak: az összes zöngés + az F – mert ezek jelentek meg sokkal később az emberi beszédben). Felsorolom őket: T→ S/Sz → Zs/Z és T → D és P → F és P → B/V és K → H → G és K → Ch és N → M és L → R. Magán- és mássalhangzó átmenetek: az ősi I/J és a későbbi O/U (vagy más diftongus) → W. Az összetett hangok nem hangváltozások, hanem azonosságok: ősik a Ty = Ti/j, Ny = Ni/J, későbbiek a TSz = C, a TS = Cs az Ly = Li/J, még későbbi a DJ = Gy.  

A kamu hangváltozások következn

fejsze: Nagyon jó, hogy feltetted a linkedet, kezdelek érteni. Egyetértés ettől még nem lesz, vagyis az összehasonlító nyelvészet és az egy nyelv külön vizsgálata nem azonos műfaj. De most nincs több időm, szaladok a pénzecske után.

Várnai: öszvér. Persze, hogy lehet. A többszáz, esetleg több ezer éve nem találkozó nyelvek nem tudják már"ellenőrizni" egymást, hogy pontosan ki mit, hogyan gondol. A mássalhangzók vagy közösek maradnak, vagy csak a BIZTOS hangváltozások keretében változnak. A magánhangzók pedig NEM ÉRDEKESEK, mert a nyelvek őskorában úgyis minden természetes nyelv flektált. (A ragozók is, hát attól vannak a gyökszavaink.)

Egy másik példát a J hangra. Nincs egyetlen egy szó sem a magyarban, hogy ne J-vel írnánk, ha a hang mögött T van a ragozatlan, képzetlen alapszóban, mint például: pajta, rajt, fajta, Lajta, sejt, rojt, böjt, ..., s ez igaz még az igék csoportjára is, mint a hajt, sajt, kajtat, ájtat, sejt, rejt, lejt, ejt, fejt, fojt, sújt, bújt, ...

 Az ŐSKÖR táblázat a csatolmányban.

Kati! Miért érzem, hogy minden alkalommal amellett érvelsz, amit mondtam, miközben mégis velem vitatkozva. :) Hiszen éppen azt mondom, hogy az LY az R-L-LY ősi torzulata lehet, hiszen bár törekedett az ember gyermeke, hogy seRpítve mondja, mégis csak be kellet járja, s máig bejárja a seLYpít-seLpít-seRpít LY-L-R utat. Tehát az, hogy L-lel is modhatod az LY-t tartalmazó szavakat anélkül, hogy bárki megróna (avagy félreértené) nem bizonyítéka annak, hogy az LY az Li és Lj párosításának hangja. Éppen a magyar csökönyösség bizonyítja, hogy érzi (ha nem is tudja), mely (mellik) szavakat írhatja LY betűvel és melyeket J-vel, ha másként nem is mondja. Ma már a SÚL, a PÁLA, a FÁKLA, a MÁGLA nem sugallja, hogy LY a tartalma, mégsem okoz gondot egy tősgyökeres magyarnak. A KÖR és LYUK szavak éppen azok, amelyeknek minden európai (ám főként az indo-európai) nyelvben megmaradt a szóbokra. Csak egy példasorozat a lyukat kihagyva, amire hasonló sorozatra juthatsz: https://drive.google.com/open?id=0B2eX2yV7Hp4ddjRobmt6WXV1SlU

fejsze: Folytatás   ...vagy ismert, elfogadott hangváltozás helyettesítheti őket, pl: kopog kipah = ütötte H/G  – vagy zsák szák = zsák S/Sz – Z/Zs hangvátozás.

Most megpróbálom körvonalazni, hogy Te hogyan szoktad rokonítani a szavakat? Nemcsak az azonos / hasonló hangok alapján, hanem eltérő szavakat is összehasonlítasz – csak a ’képiesen” hasonlító értelem alapján. Az ilyen vizsgálatoknak is van értelmük? Van. Pl. így lehetne vizsgálni a tudatunk hálózatait – hogyan kapcsolódnak össze a fejünkben a fogalmak? De a nyelvészet a közös szótári alakokhoz (pontosabban a hasonló kiejtéshez) ragaszkodik – és ahhoz kell megtalálnunk pluszban (feltéve, hogy van) a rokonértelmet. 

fejsze Idézlek: „mitől székely a székely szerinte?” 1. Mitől nyelvészet a nyelvészet szerinted? 2. És mitől nyelvészet (a TÖBB nyelvet összehasonlító történeti gyöknyelvészet), amit én csinálok?  Szerintem (azért kezdem velem, mert csak abban lehetek biztosJ). Attól, hogy az azonos/hasonló mássalhangzók által képzett, 1-és-2 szótagú szavakat, amiknek az értelme is kapcsolatban van, közös ősnyelvről származónak tartunk. De ehhez nem elég, hogy az egyik nyelvből is 1, a másik nyelvből is 1 alapszót összehasonlítva megállapítsuk, hogy rokonszavak. Ennek csak akkor nagy a valószínűsége, ha mindezt a két (gyök)nyelv szóbokrai is visszaigazolják. Egy-egy szó hasonlósága tehát még csak a „lehet, hogy... tovább kell vizsgálni” kategóriába tartozik. Most egy kis kitérő: Vas-Zala megyében minden Ly-os szót L-lel mondanak: luk, foló, goló, hólag, engedél, akadál – de minden J-s szót J-vel. (Az én gyerekkoromban azok is így mondták, akik nem is tudtak írni. Honnan tudta az agyuk, hogy melyik szót írják Ly-nal?) Nos sem a finnben, sem a héberben nincs Ly. A nagyszüleim pont Vas megyeiek voltak, egyből jött az ötlet: az Ly-os szavakat L-lel kell keresni ebben a két nyelvben.

Eredmény: magyar finn héber:  lyuk lúkku = nyílás  leká = nincs, lakuj = hiányos   lak loukko = rossz lakás (luk)  loched = elfoglalta (azért ferde, mert kétséges, hogy rokonszó-e)  lék lakata = megszűnik  lakuj = hiányos, hibás  lüke  lakuj = hibás, fogyatékos (ember)    lök láki = csapás, lükete = lök, lükkie = lökdös  loke = veri, l’kiá = megverés   Az összehasonlított és rokonszavaknak minősített rövid szavak tehát vagy pont ugyanazokból a mássalhangzókból kell hogy álljanak, pl. pucol pucál = lehánt, vagy ismert, elfogadott hangváltozás helyettesítheti őket, pl: kopog

Lehet hogy hülyeség a felvetésem, de az ÖSZVÉR szóról az jut eszembe, hogy az ÖSSZE szavunk régiesen ÖSZVE volt. Ami meg lóból és szamárból van ÖSZVEkeresztezve, az az ÖSZVÉR.

Kati! Köszönöm az okfejtést a mássalhangzók időbeli rendezéséről (s főként az érvelést, mert az igen meggyőző, ugyanis a valószínűség, a statiszika sohasem lehet tudománytalan). Azt is elfogadom, hogy nem minden hangváltozás kétirányú (persze kivétel már megint a magyar akkor is, ha a történetiség Téged igazol, de a magyar máig mellérendelő szemléletű teremtő nyelv, azaz már az új betűvirágait egyenrangúan is váltogathatja új fogalmak alkotására, persze, ha tudja).

Nekem a B és V hanggal az az érzésem, hogy azok már történetileg is váltóhangok voltak (egyenrangúan: B-V avagy V-B áthallással, áthangzással) megjelenésük óta. Érdekes az is, ami a T-D-DZ Zizegő-Sziszegő hangokba változást valóban ebben az irányban mutatja (kelta-germán-angol példák sokasága eddigi ismereteim szerint). Azonban ennek is van folytatása a DZS-CS-SCS-S hangokba is, ezáltal vissza is talán az S-SZ-Z módosulásokkal (vagy nem?), azaz az irány már megint nagyon bizonytalan (hacsak nem segítenek ebben is az egytagú szavak). Egyébként is tanulságos lehet a Cuppogó-CSobbanó hangok viszonya a Susogó-SZiszegő-Zizegő hangokkal. Azonnal két különálló hangcsoportként szerepeltek az ősszavakban, vagy a dinamika alkalmazása a beszéd kialakulásában későbbi lehetett, mint a hangok fizikai létrehozása, vagy azonnali (mert ez utóbbi esetben ezek váltóhangok lehettek már a legkorábbi szakaszban is talán).

Kati! Továbbra sem tudtál meggyőzni, sőt! Kifejezetten ismételgetem, hogy nem értek eget a LY LI-ből vagy LJ-ből keletkezetésével!

"Válasz: 1. Az Ly = L-i/j, vagyis lényegében L: liuk /ljuk → lyuk. Az LK-nak flektált gyökszavai vannak: lak, lék, lik, lok-ni (ez rejtett gyökszó), lök, luk, lüke – és ezeknek bővített szavaik vannak."

Az általad felsorolt példák szinte kivétel nélkül a KÖR (fogalom) ellenpárjainak (tehát tükörképeinek) hangváltozatos példái, azaz kivétel nélkül LYUK-LUKak (KÖR-RÖK: KÜL, HOL, HELY, HALom, HILL, GOAL és HOLE értelmű KÖR vagy LUK szavak), mint LAK-LUK, LÉK-LUK, LIK-LUK, LOK/LOC/LOCH-LUK, LÜKE-LUKA, ... amelyekhez  a J vagy I hangnak köze nincs (szerintem), aznoban az R-L-LY-nek annál inkább. Lásd: RÜGY (KÖR kitüremkedéske), RIGYA (Kör tisztás a tavakon), RAGYA (KÖR kiemelkedés a símaságban), RÖG (KÖR darabka), REGE (egy mende-monda, amely egy KOR-t KÖRvonalaz - lehet, hogy erőltetettnek tűnik, de nekem ez is beleillik a KÖR fogalmába, amely az egik legősibb képalkotó fogalma a teremtő emberré váló fajnak), REX (KÖR KORonás szaKRális személy), amint a germán RICH/RIK a KIRályaik neveinek végződéseként, se még a LOC/LOKál, LIGet is ezt őrzi talán, ahogy a LUKon átszűrődő fény-viLÁGosság, ami LUX, LUC, mint az égre, mint a fény törő fenyő, de még a viRÁG, viLÁG, felLEG is gyanús nekem, hogy nem oktalanul (KÖR-LUK fogalompárral) írják le KEREK e világunkat.

Egyszóval: a latin egy íróasztalnál gyártott, a gyarmatosító nagybirodalom admisztrációs céljaira kifejlesztett mű-nyelv volt. Hogyhogy, már az ókorban is is az volt? IGEN. Senkinek nem volt az anyanyelve! (És azóta is tovább gyártják, a mai napig.) Szóval Rómában nem latinul beszéltek... hanem? "Vulgáris latinul". Jó, és a mi volt? Azt az ókori "újgörögből" másolták. Csakhogy már az is csinált, félig-műnyelv volt. A rómaiak meghódították a görög területeket is, ahol sokféle tájnyelv volt, és azt már a római hódítás alatt "szedték rendbe". Az etruszkoknak meg a fejükre telepedtek. Azt sem tudjuk:-), ha nem akarjuk - hogy az ógörög nyelv ment-e át  etruszkba, vagy fordítva? Az etruszk törölve lett és kész...

Azt azért tudjuk, hogy a föníciai rovás ugyanaz, vagy majdnem ugyanaz volt, mint az etruszk és az ÓHÉBER rovás. A latint tehát semmiféle szó-eredeztetésnél nem lehet figyelembe venni, mert nem természetes, hanem összelopkodott nyelv. Dúsan elő-, utóragozott, részben elváltoztatott, kitalált, full nyelvtanozott, "eszperantó" féleség. De már az újgörög is az volt. Miből? A Közel-Kelet sémi + az ősszláv + az etruszk nyelvből.

Ötből 5 a hivatalos nyelvészet téves etimológiája   Ösz-vér: ló és szamár utóda - felemás dolog, különneműekből való. Ismeretlen eredetű.

Iszap finomszemcséjű, tapadó üledék. Szlovén isopen (homokos), cseh jesep (homokzátony). Az átadó nyelvet nem tudjuk megállapítani. (Tudnád, ha nem rekesztenéd ki az összehasonlító nyelvészetből a sémi nyelveket.)

Aszpik hús nélküli kocsonya. Francia szó (aspic) áspis – német közvetítéssel (Aspik) vettük át. Nincs magyarázat, hogy ez az étel miért viseli a mérges kígyó nevét. (Mert nem viseli.)

Aszfalt szurokszerű, útburkolásra használják. Nemzetközi szó, a görög aszphaltosz nyomán, latin közvetítéssel (asphaltus). Talán sémi eredetű, de lehet, hogy az ellentét görög a- előtagjából és a szphalló (leesik) igéből való, hogy a sűrű aszfalt ragasztóként is használt. (Nem talán, hanem sémi. Műlatin a mű-görögből és az honnan?)

Üszög, üszök gomba okozta, fekete duzzanat / hamvadó parázs. Ismeretlen származású. Eredetileg parázs lehetett (ez igaz), majd elszenesedett maradvány, amelyből a gabonaüszög, és az elhaló sebszövet is érthető. Valószínűleg üszög az eredeti, zöngétlenedéssel lett az üszök. A két alak és a jelentések elég szabadon kombinálódtak. (Nem kombinálódtak, csak minden üszög / üszök fekete. S mivel a G nagyon késői hangváltozás, az eredeti csak K lehetett. Az pedig, hogy oda-vissza trükkösködnek a zöngés-zöngétlenedéssel, szintén a tökéletes hozzá-nem-értés jele.)

Gyöknyelvészet:  iszap, aszfalt, aszpik – a héber  iszuf = összegyűlés, összegyűlt

öszwér  (oszuer) – oszer = részt adó  /  üszög gomba  üszök égés – szági = óriási, szig = fémsalak  /fekete/

Várnai: Nézzél utána, hogy az ókori Rómában volt-e latin anyanyelve bárkinek is? És hogy mi az a "vulgáris latin"? (Ezt megsúgom: elsősorban etruszk.)

Aztán annak nézzél utána, hogy miért írják majdnem minden latin szó mellé, hogy átvétel a görögből. Görög azonban kétféle volt... az ógörög és az újgörög. Stb...

A latinból elterjedve szinte minden európai nyelvben található "stupid"-szerű hangalakban, ostoba jelentésű szó. Szerintem ennek pontos megfelelője a magyar is. Hogy a latinba hogyan került, azt nem tudom. (A szó végi "-id" talán melléknévképző.)

Legyen viccelődés is mára: Az ostoba (XST-b'e), a hivatalos nyelvészet szerint, ismeretlen eredetű szó. Há, micsinájjunk. A finn tüpere = hülye, ostoba. Ez nem igazán hasonlít... A héber (TPS) tipes = hülye. Ez meg a magyarra nem. De a héber sote = buta, osto-ba.

A b'- a héberben is  be- / -ba, -be, -ban, -ben. Csak ott mindig előrag marad, mint a nálunk az igekötő. Olyan szépen lehet látni, hogy a nyelvek rövid-szavas, flektálós korszaka után jött az utóragozás - hiszen mindkét nyelvállapotból maradt fenn.

Fejsze: „leginkább a hangok keletkezésének időrendje az, ami megfogott a gondolatmenetedben”.  A hangok kronológikus megjelenésének elméletét eleinte nem is tudtam, hogy én találtam ki. A finnugor P-ből F lett – úgymond – a magyarban, T-ből meg Z. (2008-9, a gyöknyelvészeti kutatásaim kezdete.) Eddig még bele se néztem a finn... még egy szótárba se.

Oké, hát a héberben is csak P lehet a szó elején, F soha – T-ből viszont Z nem lesz. Sőt Z-vel kezdődő (gyökkezdő) szavak a héberben / magyarban egyaránt nagyon kevesen vannak. A G-vel kezdődőek is. Miért? Valószínűleg azért, mert sokkal fiatalabb hangok. Egy finn nyelvkönyv volt a családban, nem is régi. Nem kellett senkinek, akkor az enyém (2010). Finn szótárt is vásároltam. Jé, a finnben nincs is F, se Z, se... hűha, még 3 mássh. sincs: C, B, G. Akkor mi az istennyila változik nekik? Nem nekik, hanem csak a magyarban. És nekünk mi közünk a finnugráló nyelvekhez, ha a magyarban ennyire más még az abc is? 2011, elkezdtem statisztikázni. Mi lehet szókezdő magyarban? Minden. A héberben? Ott F és V nem lehet. Finnben? Az 5 hiányon kívül még a D sem lehet szókezdő.

Láttam, hogy a hivatalos nyelvészet is pont arra jut, amire én, hogy a P-ből lehet F, meg B is, a B-ből V, a T-ből lehet D, de a T-ből S/Sz is. S/Sz-ből meg Zs/Z. És az ilyesmit hangváltozásnak nevezzük. Na, akkor ezt se én fedeztem fel, de legalább mások is igazolnak. DE NEM igazolnak, mert ők fordítva is hangváltozásnak tartják az ilyesmit. Na itt már gubanc van! Újra statisztikáztam. P, T, N, K, H van a legtöbb, kb. minden nyelvben. Legalábbis azokban, amiket ismerek, min. jól olvasok: az 5. (Még 3-at alig, de azokban is kiismerem magam.)

Folytatás: A D, G, stb. elejű szavak nem „ősi”, hanem legtöbbször „kultúrszavak” már. Az összes többi hangváltozással is ugyanerre jutottam. Hát akkor VISSZAFELÉ ez nem működhet, mert a hangváltozások pont az újabb hangok. De a hivatalos nyelvészet ezt tagadja! Persze a „nemrégi” népvándorlásokban már minden oda-vissza is kavarodhatott, emiatt fordítva sem kizárt – gondoltam.

Utánanéztem a többi finnugor kisnyelvnek: a helyzet hasonló, mint a finnben: a többinek is hiányos az abc-je. Vagy ha nem, akkor már orosz abc-jük van... de akkor már nem is beszélik az eredeti nyelvüket. Az összes „hivatalos” nyelvész hülye, csak én nem? Elkezdtem a 2. és 3. mássalhangzók FELCSATOLÁSÁT is statisztikázni. (Ez mindenhol benne van a könyvemben. De tovább nem vizsgáltam, mert a hosszabb szavak a gyöknyelvészt már nem érdeklikJ.) Az alap feltételezésem az volt, hogy minden mássalhangzó csak olyat vehetett fel, csak olyanokkal képezhetett új szavakat, amik abban a nyelvben már megvoltak akkor, amikor „ő is megérkezett”. ...Ez még nagyon hosszú történet, hogy mikor mire jöttem rá. És csak nagyon vázlatosan írtam itt le a sokéves hangtörténeti kutatásaim történetét. Összegezés: a hivatalos nyelvészet nem hülye, hanem csalás.

Szóval a fényképem akkor jelenik meg, amikor javítgatni is akarok valamit, nemcsak írni, mert akkor a "másik" néven jövök be.

Az itteni fényképem a Gyöknyelvészet (elavult) címlapjáról való, a korábbi, még nem ujjlenyomatos sz.ig. képem. Kb. 16 éves. Ilyen kicsi képen úgyse látszana sok különbség... meg nagyon jellemző rám. A másik kép az egyik lányom, aki a éveken át a szótári adatgyűjtést végezte mindkét nyelven. (Ő is volt itt, egyszer két évet folyamatosan.) A könyv tartalma azonban, ami most fent van a honlapomon, pár hónapja már felújult, s csak a címlap a régi.

Elfogadom, Kati. Biztosan úgy van, ahogy mondod. Arra céloztam, hogy a nyelv, a beszéd, a mondat, a szó, az ige arra való, hogy fogalmakat közöljön az egyik a másikkal. Az, hogy mikortól beszélünk egy nyelvről, egy fontos kérdés. A nyelv szervessége és szervességének alapszabályai döntők. A bokor rendszert ezért tartom lényegesnek. Amennyiben pl. az @R gyököt egyszerű magánhangzó cserével összehasonlítjuk más nyelvekben, kapunk-e oly szóbokor rendszert, mint a magyar (mah/mag-ÚR avagy nagy-ÚR, avagy mag-ÁR, avagy nagy-ÁR, mag-ŐrR, avagy nagy-ŐR ~ magiore, major, ...) nyelvben. Ezért kérdeztem, hogy milyen héber gyök van még, amely @R hangzással, kiejtéssel magában, vagy bővülve társítható azzal a jelentéssel (fogalom KÖRrek (nem véletlenül emeltem ki), amit a magyAR ŐRiz ebben a gyökben. Amennyiben az alapszabályok maradandók voltak-lesznek, akkor akár mondhatom azt is, hogy ó-, vagy elő-magyar és természetesen lesz még újmagyar is belőle, de mindvégig magyar volt, mint nyelv. Ne értsd félre! Nem kifejezetten lényeges számomra, hogy ANGOL-ANGAR-VANGAR vagy HUNGAR vagy KANGAR (szumírok belső neve) vagy MAGYAR volna-e a helyes az ősnyelv megnevezésére, de valahogy meg kell nevezni előbb-utóbb azt a nyelvet, amely mint emberi közlésforma az egész világra szórta szét virágszirmait, s a magyarban látható viszont az egészséges egész legnagyobb és legmélyebb öröksége.

PL.: Vallom, hogy a szumír (nem sumér, de lehetne akár szamír is) nyelv nem őse a magyar nyelvnek, hanem egy oldalága, amely számunkra óriási szerencse, ugyanis írásbeli emlékeivel olyan állapotát őrizte meg a nyelvünknek, amely eseben nem voltak még határozott szófajok (amint az angol máig részben ilyen maradt), ragozás (ragasztás, képzés), avagy még fel nem fedezett ősi formában, ha volt ugyan már, de már volt a magyar nyelv mai kivételesen egyedülálló nyelvtani szabályaival azonossága. Pl: alanyi és tárgyas ragozás, szórend, az én és te viszony sajátos kifejezése, a visszaható igék megkülönböztetése, az Én által Te viszonylatban cselekvés egyedüléálló kifaejezése, amint ezt Padányi Viktor kitűnő munkájában bizonyító erővel felvetette már több, mint 10 éve!

Nagyon is elgondolkodatónak tartom a fejtegetéseidet és - bevallom - leginkább a hangok keletkezésének időrendje az, ami megfogott a gondolatmenetedben.

Hogyan tettél fel fényképet itt?

Tóth Imre: „Tartok tőle, hogy az egyetlenegy R-t tartalmazó szavak nem lesznek visszavezethetők egyetlenegy gyökre. De talán nem is kell, hogy így legyen.” Az előbb azt mondtam, hogy az általam ismert 3 gyöknyelv közül a kb. 4 ezer éves héber a legfiatalabb. Ja, ha azt nézzük, hogy milyen a szó-állománya (több, kb. 4 nyelvi rétegből áll). De ha azt, hogy ősi torok- (karcos, mélyről jövő) -magánhangzókat is őriz, akkor a legrégibb. Ha azt nézzük, hogy a finn még ma is durván mássalhangzó-hiányos, akkor meg az a legrégibb.

A torokhangok abból a korszakból valók, amikor az ember még alig bírt kiejteni magánhangzókat (az eu-ősembernek még nem volt mélyreszállt: „jó” gégéje). Aztán már megvolt (Afrikából jött fel és örölkítette át) – s az eurázsiai magánhangzók lelágyultak. Először csak kettőshangzók lettek: au, ei, oa, stb... (finnben, angolban, a Vas-Zala-megyei kiejtésbenJ) – aztán azok is leegyszerűsödtek a „síma” magánhangzókra. Tovább differenciálódtak (a-á, e-é, o-ból ö, u-ból ü), meg is nyúlhattak (o, ó, u, ú). EZ AZ oka annak, hogy pl. az XR nemcsak egyféle ÁR / ÉR gyököt képezett, hanem torokhangost és lágyhangosat is. A héber (arab) viszont az összes: a torok és lágy magánhangzókat egyaránt megőrizte és használja. Dehát a magyarban már nincsenek is torokhangok! (Ki lehet ugyan bányászni néhányat amit mi is „torkosan” ejtünk: pl: ki-irt, ordas). De nem ez számít. Hanem az, hogy a magánhangzóval kezdődő flektált gyökszavaink sorozata az értelmükben gyakran „duplásak”. Pl ez (is) bizonyítja, hogy a „modern” nyelvvé vált magyar a hébernél, finnél is ősibb. Az ÁR (beleszúr és átárad) / ÉR (odaér és átfolyik) / ÍR (vés) valódi gyökszavak. Az ŐR jelentése: éber. Az ÚR (eredetileg fény, tűz): mindennek az ura. Az ŰR szintén, jelentése: űr, hiány. Az ERŐ is valódi gyökszó, de az ER már rejtett, stb.

Válasz fejszének:  A gyöknyelvészet soha nem határozza meg, hogy melyik nyelvből „erednek” a szó-vázak (gyökök), mert ez az előemberig is visszamehet (7 millió év). Hiszen a jellegzetes morgásokat, kukorékolásokat, az égdörgést, stb. már az is hallotta – habár valszeg nem tudta még utánozni. A héberből meg végképp nem származtatok magyar szavakat. Mert ha a nyelveket úgy cakundpak nézzük (a hangállományuk és a belső szerkezetük alapján, hogy kb. mióta olyanok, amilyennek ismerjük őket) akkor a finn / magyar / héber gyöknyelvek közül pont az utóbbi a legfiatalabb. A gyöknyelvész mindig egy másik nyelvből hoz ugyanolyan vázú szót, és azzal keres értelmi rokonságot. Aztán vagy talál, vagy sem. Vagy talál ugyan, de nem elég meggyőzőt.  (Például az ŐR → héber ÉR = éber, élénk értelmi hasonlósága téged nem győz meg).

Idézlek: „Egyik legősibb, ráadásul főnévképzővé váló ősszavunk (ebben bizonyos vagyok) az @R gyök, ahol majdnem mindegy, hogy milyen magánhangzót teszel @ helyére, bizton állítom jelentése máig...” igazad van... innentől én folytatom: MINDEN nyelvben ugyanaz. Az -xr (-ar, -ár, -er, -ér, -ir, -or, -ör, -ur, -ür) rag / képző-nek még az értelme is nemzetközi: ráárad. Az egészre jellemző, amit az a szó jelent.

Jó, akkor holnap azzal jövök (úgyis napok óta zuhog, "sajnos" nem lehet kertészkedni).

Valóban itt nem egyetlen XR gyök lesz. És ennek olyan oka van - azt is elmondom, hogy mi - ami megint a magyar nyelv ősiségét bizonyítja.

Kati! Nekem mindig bajaim vannak és lesznek az irányítással. Készségesen elismerem, hogy a héber is az ősnyelvből származik, de hogy a magyar őr szó a héber ér = éberből, már ne is haragudj, de valóban vicces. Számomra alap a magyar szóbokor (megjegyzem ennek is az eredete: BOG+OR!). Lássuk a szóbokrot a magyarban és tedd mellé a héber szavakat! AR-ÁR-ER-ÉR-ÍR-OR-ŐR-ÚR. ARany, ami a legnemesebb fém, ÁR, ami a legbővebb tömeg, ER, ami az ERŐ maga, ÉR, ami a forrása, életője (magasan) mindennnek, s az ÉRtéket teremti meg, ORom a legmagasabb pontja a hegynek, ahol ŐRt áll az az ÚR, akit ŐRnek neveznek. S az ÍRástudás szellemisége sem áll messze attól, amit a legmagasabb szintre helyeznek.

Én Fejér megyében születtem. Meggyőződésem, hogy a megye nevének eredete: FŐ-ÚR > FE-ER lassan, de biztosan bővült a magánhangzó torlódás elkerülésére - amint a DIÓ, LOU, TOU, TEA, ... szavainknál is mássalhangzós szóvá egy H vagy J hanggal a közepében: FE+J+ÉR avagy FE+H+ÉR, s hogy miért éppen e kettővel, azt már hadd, ne ragozzam, hogy a J-H a K-G-GY hangkör határozott váltóeleme. Egyik legősibb, ráadásul főnévképzővé váló ősszavunk (ebben bizonys vagyok) az @R gyök, ahol majdnem mindegy, hogy milyen magánhangzót teszel @ helyére, bizoton állítom jelentése máig, amint az ősidőkben az lesz, hogy az ÚR minőséghez legközelebb (az R alaphangzósítása lehetett, hogy egy hangot hallattak előtte). Az R a hatalmas foRgatag hangeRe, amint az öRök égi Rendnek is. Ezt fejezi ki a régi hit, hogy azóta létezünk, mióta viLágunk viRágzó gaRra geRjedt.

Tartok tőle, hogy az egyetlenegy R-t tartalmazó szavak nem lesznek visszavezethetők egyetlenegy gyökre. De talán nem is kell, hogy így legyen.

Héberből szármatatjuk:  őr  ér = éber     b-őr  or = bőr,   b’ = -ben   

A finnből már nem ez a magyar szó eredeztethető, hanem a másik:  vartíja = őr  (áll a vártán).

Hivatalos etimológia szerint: Őr Származékai: őrség, őriz, őrizet. A szócsalád alapja alighanem az őriz ige, amelynek őr- töve az őröl, örvény, őrül (és ez biztos? igen!) szavak ótörök eredetű, forog jelentésű tövével azonos. Az őriz ennek -z képzős származéka (mint áldoz, hordoz). Eredeti értelme tehát kering, köröz lehetett, s alighanem ebből vonódott el az őr főnév. Az egyetlen gond, hogy az őriz ige i kötőhangját nem tudjuk kielégítően magyarázni. Lásd még őrmester, öröm, őrs.

Őrül, eszét veszti. Származékok és kapcsolt szavak: őrült, őrület, őrjöng, őrjít. Ótörök eredetű: ujgur, csagatáj evril (megfordul, forgolódik), türk evrül (visszatér), ezek visszaható képzős formák, szótövük forgat jelentésű (lásd őröl). A magyar jelentés a tébolyodottakra jellemző keringő, körben járó mozgás alapján fejlődhetett ki, vagy a sámánok vad forgására utal, amellyel révületet idéznek elő. Az őrjöng, őrjít alakok j eleme lép fel a terül-terjed szópárban is, az őrjöng szóra talán a kering alakja hatott. Lásd még őr, öröm, örvény.

Hát ez bőven elég:-). Arról nem is beszélve, hogy csak a NEM-mű, vagyis a természetes nyelvek érdekesek, az újgörög, az egész újlatin + plusz angol és részben az orosz is (de annak a "lelke" megmaradt) íróasztalnál pancsolt nyelvek.

A magyar hal a héberben nem az ugyan, hanem DAG és a halászik: DUG. Csakhogy a magyarban a dög, digidag, dögönyöz, duga (halfogásra el rekesztett kis öböl), Dég az halászfalu... hát akármi legyek, ha nem volt a KM-ben egy olyan nyelv is (szerintem az avar), amelyik féllábon állva nemcsak "magyar", hanem délvidéki IS volt. Szóval a héber halál = ür, holttest, hole = beteg. hil = reszketés.  Szerintem a hal és a halál főleg attól függ össze sok nyelvben, hogy a hal még élve is HÜL (hideg).

Nem sok összefüggést találtam. Az alábbi listán a HAL (állat) és vesszővel elválasztva a HAL- (meghal) szavak megfelelői:

finn: kala, kuoll-; mordvin (FU): kal. kul-; mari (FU): kol, kol-; nyenyec (szamojéd): xalʸa, xa- (x = kh); návatl (mexikói, azték): michin, miqui (ch = cs); kekcsi (mexikói maja): kar, kam-; perzsa: mâhi, mor-; bengáli (bangladeshi): mach, môr- (ch = cs); khmer (kambodzsai): trəy, taay; sumér (iraki, feltételezett kiejtések): ku / kua / ḫa, kur / gur; litván: žuvis, žu-.

A finnugor és maja nyelvek közül többen, a perzsa és hindi nyelvek rokonaiban a fentiekhez hasonló megfelelések vannak.

Pont a HAL és HAL összefüggése lenne a következő, aminek utána akartam nézni. Mert én is úgy emlékeztem, hogy nem csak a magyarban (és finnugor nyelvekben) hasonlít a 2 jelentésben a szó.

Na dógoztam egyet, hogy pénzike is legyen. Közben rájöttem, hogy Várnai a meghalásra írta a példákat. Persze a dolog (nyelvészetileg) csiklandós, mert az ember a hal-lal a meghalása után szokott találkozni. Vagy a partra kivetve, vagy amikor megfogja és megeszi.

ÉPP EZÉRT a finn, a magyar és a héber nyelvben keresztül-kasul össze is függ a hal és a halál fogalma. Szóbokrokban, stb. 

Hamár 3 ilyen nyelv  1. északi (szerintem a legrégibb) finnben is rokonszavak a hal és a halál

2. a kp-KM magyar, ami még a "finneseknél" is régibb lehet, de mai bővült hangállományával már csak:-) az európai szubsztrátnyelv (i.e. 4 ezer),

3. a héber, ami összesen kb. 4 ezer éves, és szerintem szintén EU ősnyelv az eredete, mert innen ment le a vörös-szőke, kék (nem szürke) szemű, szeplős KELTA-féleség (askenázi) a délvidékre. Szóval szerintem hármuk közül ez a legfiatalabb:-)))

Ha mind a három úgy tudja, hogy a hal és a halál fogalma összefügg, akkor felteszem, hogy majdnem minden nyelv is úgy tudja.

Ha úgy gondolod, te összegezzed, hogy mire akartál rámutatni ebből a listából. Én már táblázatba is szedtem, hogy jobban átlássam, de  nem tudom, mit jelent nálad a HAL? Azt, aki meghal, vagy, ami úszik a vízben?

Néhány nyelv megfelelő szavai, ahol a HÁL, HAL, ÖL közül legalább kettő összefügg:

manysi ("ugor"): χuj-i, χōl-i, al-i; nyenyec (szamojéd): xonʸ-, xa-, xad-; svéd: sova, dö, döda; spanyol: dorm-ir, mor-ir, mat-ar; baszk: lo eg-in, hil, erahil; lezg (kaukázusi): kszu-n, kji-n, jana kji-n; tuareg (é-afrikai): edˤtes, em, enɣ; odzsibve (é-amerikai): nibaa, nibo, nishi; kekcsi (mexikói maja): war-k, kam-k, kamsin-k; zapoték (Panama körül): rasi, rati, ruuti; purepecsa (mexikói): k'uí-ni, uarhi-ni, uándiku-ni; ajmara (bolíviai): iki-ña, jiwa-ña, jiwarpä-ña; kecsua (perui): puñ-uy, wañ-uy, wañuch-iy; szanszkrit (indiai): mara-ti, mriyá-te, hán-ti; maori (új-zélandi): moe, mate, whakamate; cseh: s-pá-t, u-mír-at, u-s-mrt-it; török: uyu-, öl-, öldür-; mandarin (kínai): shuì, sǐ, shā; koreai: dzsa-da, dzsuk-da, dzsuki-da; tamil (dél-indiai dravida): kan̲ā, ćā (ć = "selyp cs"), kol.

Várnai: Értelmileg van köztük kapcsolat. De a megy, halad, sétál, bandukol között is van értelmi kapcsolat... A nyelvész azonban csak a kiejtett szavak HANGZÁSÁT, értsd a különböző nyelvekben nagyon hasonló hangzását és egyben értelmi hasonlóságát veheti figyelembe. Azt, hogy más hangzással is megalkottunk hasonló értelmű szavakat - azt MÁR NEM. Azok más szavak.

Te azonban olyan példákat hoztál fel, ahol a rokonhangzást is fel lehet tételezni:-). Erre én azt állítom, hogy az ERŐSEBB, a normál H nem szokott leesni, eltűnni a szó elejéről, csak az alig hallható lágy H (méh) szokott. Ehhez nekem azt kellett volna bebizonyítanom, hogy az eurázsiai nyelvekben háromféle H is van (még Ch is.) De mégsem nekem kell bebizonyítanom, mert ezt már sokkal előttem megtették. A normál H nem leesni szokott, mint a lágy H, hanem - főleg régebben, inkább egy keményebb K volt - később meg mindkettőből lehetett G.

Én az általam említett magyar AL(szik), HÁL, HAL, ÖL szavakban az AL, mint ALSÓ, ALUL, stb. szót véltem felfedezni, mint közös elemet. Ez a HÁL és HAL-ban hehezetett kapott, vagy fordítva, az AL veszítette el a hehezetét.

Feltéve hogy tényleg van köztük kapcsolat. Tévedhetek is.

A sorra átvizsgált magyar (értsd nem kifejezetten idegen) alapszavak elemzése után a gyöknyelvész véleménye: az AL / ÁL valódi gyökszavak (VGy), általános jelentésük:  rajta vannak, hatnak rá.

A magyar  EL /ÉL is VGy, jelentése: elé, felfelé, erős. Az  OL szintén VGy, jelentése: benne, rajta.

Az UL a magyarban sem nem valódi, sem nem rejtett gyökszó. Nem valódi, mert önmagában nem értelmes szó - s azért nem rejtett, mert magyarnak tekinthető bővített szavai sincsenek.

Az Ö hang az O hangnak, az Ü az U-nak később megjelenő változata. Az ÖL (öle, ölfa, megöl) az OL változata. Rejtett gyökszó, jelentése: a hatalmába került (jóra, rosszra).

Az ÜL (az UL késői változata) szintén rejtett gyökszavunk, jelentése:  állandóra rátelepedett, rajta van.

Várnai: A (partra vetett) hal, a hál (elfekszik, kinyúlik), és a halál a finn (ott K-val: kala = hal, kallo = űr, koponya), a magyar és a héber (halȧl = űr, holttest) nyelvben egyaránt közös jelentésűek. De a HL gyököt a gyöknyelvészet nem tekinti az OL / ÖL változatának, mert a „normál” (nem lágy) H leesésére nem lehet számítani. Az „normál” H az, ami a kül. nyelvekben oda-vissza K-ra, majd később G-re is szokott változni.

Az ÖL kapcsán megjegyzem mint érdekességet, hogy az AL-szik = HÁL, a (meg)HAL és a (meg)ÖL szavak a magyarban gyanúsan egy hangalaki és fogalomkörbe tartoznak. Ha más nyelvekben nézem a megfelelőiket, van ahol mindhárom szónak megvan a magyar párja, de ahol más alapszóból indulnak ki, ott is van hogy a 3 fogalomra egymással rokon hangalakot alkottak.

Finnugor etimológiák Olvad, olvaszt: szilárdból folyékony. A szócsalád ol- alapszava ősi örökség a finnugor korból: vogul talasz (olvadt), osztják lola (olvad), zürjén szil (olvadt), finn sulata (olvad). Az alapnyelvi *szula- szókezdő hangja magyarban eltűnt, mint pl. öl-e (lásd kissé fentebb) – a tő v-je elhomályosult visszaható képző lehet (Hogy mi lehet az a v? Visszaható képző?)

Eleven élő, élénk mozgékony. Az él ige élő, igen korai „elege” alakjából (ahol ún. lágy g állt) -n határozóraggal jött létre. A gyenge mássalhangzó kiesett, helyére hiátustöltő v került. Az eredetileg módhatározó „eleven” úgy vált melléknévvé, ahogy pl. a meztelen. (A FN nyelvekben „tegnapig” egyáltalán nem volt, az északiaknál a ma napig sincs G hang. Dehát ilyen csekélység igazán nem hozza zavarba a nyelvcsalás-osdit.)

Olvas, olvasó írott szöveg értelmét felfogja, fel-, ráolvas. Bizonytalan eredetű. Feltehető olva- alapszava talán egy régibbi lova- tő hangátvetéses folytatása, -s gyakorító képzővel (mint a futos (az mi?), keres, tapos). A lova- finnugor eredetű: vogul lovant, mordvin lovomsz (számol, olvas). Az eredeti számlál jelentésből (betűket sorba számlál) → megérti őket. Némileg hasonló a görög legó (szed, számít, sorol), latin legere (szed, gyűjt, sorol), német lesen (kiválaszt, gyűjt), mind felvették az olvas jelentést. A származtatás hibája, hogy a hangátvetést még valószínűsíteni sem tudja.  (Hagyján, hogy „valószínűsíteni sem” – de a lova-nak mi köze van az olvasáshoz? Tippelek, de nem biztos!: a héber liwá = kísérte, követte.)

Há, világos. Az is világos, hogy a török g-s szavak sokkal fiatalabbak, mint a magyar AKOL, mert a G, a K és a (nem lágy) H hangváltozása, egyike a  későn megjelenő beszédhangoknak.

Az agil szerintem az akol szóval függ össze.

Ismét a hivatalos – finnugor - etimológiák Ól tyúk-, disznóól. Ótörök eredetű szó: ujgur agil, oszmán agil (karám), altáji, tuvai? aul (falu). A magyarba agul forma kerülhetett, amelynek szabályos származéka az ól. (Azért „szabályos”, mert a hivatalos nyelvészet úgy véli, hogy ők aztán szabályosan le tudják vezetni...)

Öl embert, disznót, a méreg öl, gyötör. Ősi örökség a finnugor korból: vogul eli- (ölni fog), osztják uel, votják vij- (öl). Lásd még üldöz. (Tudomány, tehát HIDD EL!)

Öle: ölébe ül, női szeméremtest. Öleli, ölre megy, kitárt karok fogótávolsága, kb. 1,9 m. Származékai: öles, ölel. Ősi örökség a finnugor korból: zürjén szil, votják szul, mordvin szel, finn syli (öl, ölelés). A finnugor *szüle szókezdője a magyarban eltűnt (lásd olvad, őn). (A *-os szavak nem valódiak, soha, sehol nem írtak le ilyeneket, hanem visszakövetkeztetett szavak. Vagyis a hivatalos nyelészet úgy véli, hogy nulla zürjén, mordvin (nem volt írásuk), meg a max. 4oo éves finn szavakból, is ki tudják ókumlálni, hogy milyen volt az a szó kb. 3 ezer évvel ezelőtt. Mert max. ennyi időre vezetik vissza a finnugor nyelvek magyatól való elválását. Hol? Azt nem tudják.)

ELLENPÉLDÁK, kicsit meggyőzőbbek a 4 ezer éves héber gyöknyelvből:  

ól,  öle-l  – a héber   ole = bemegy, olel = gondozza  /  meg-öl   olá = áldozat (az isteneknek, megölik), ’felszáll’ 

öl  ölfa, felölel /  oles = katángkóró (kék virágú, jó magas) öles. 

Hivatalos (finnugor) etimológia: Aba durva posztóanyag, daróc. Oszmán-török eredetű, a perzsán át az arab abára megy vissza.

(Aha. Az arab nyelv 2.5 ezer éves, a héber 4 ezer – ha már muszáj, mindenesetre csak arabig mehet vissza egy szó származása. Minálunk: Aba Sámel, Aba városka, Abaújfalu, Borsod-Abaúj-Z. – a hiv. nyelvészet szerint Aba nevű besenyő (ótörök) nemzetségfőkről lettek elnevezve. Hát az lehet, de aligha volt durva posztó a nevük. A héber aba = apa. A finn apu = segítő, pappu = apuka, appi = após. Szóval a fél világ nyelvén apa, de a déli régiókban, P/B hangváltozással: aba.)

A magánhangzóval kezdődő gyökök 1 mássalhangzót tartalmaznak, mint pl. az  X + B/V hangváltozás. Megj. a magyarban ugyan nem felcserélhető a B és V, de a múltban az volt.   Az  XB, vagy XV  magyar gyökszavai:  eb  (megevő, elveszejtő)  év (elveszett)  evé (megette)    ív  (behajló)    ív-ik  (ráhajlik)    ivá  itta  (ráhajlott a vízre)     óv  öv  (körülvesz)          

A hivatalos etimológiák (és utánuk zárójelben a gyöknyelvész bírálata) Eb: kutya Ugor kori örökségünk: vogul, osztják ämp. A szóvég hangtani fejlődése hasonló a dob (eldob), hab és talán a láb szavakban. Az eb már csak hivatalos és szakszóként és szólásokban (ebek harmincadjára vet, ebül szerzett jószág ebül vész, eb ura fakó stb.) használatos. Lásd még ebadta, ebugatta. (Krizsa: először is, az ämp-ben nincs B. Ami nem véletlen, mert nemrég még az összes, 16 finnugor nyelvben sem volt B, C, F, G, ZJ)) Az osztják ämp az „emészt” értelmet takarja, ami nyilvánvalóan  egy másik szó. Az eb megevőt, evéssel elpusztítót jelent.)

Dob, hajít. Ősi szavunk az ugor korból: vogul tamp (dob). A szókezdő t a szabályosan fejlődött szóvégi b hatására zöngésült. (Nem, hanem két külön szó. A héber dobéa = bőség, domen = szemét.)

Eszik, étkezik, táplálkozik, emészt. Származékai: evő, étek, eddegél, ehető. Lásd még éh, emészt, évődik. A szócsalád e- töve finnugor: vogul ti, votják sziini, finn sydödä = étkezés. (Téves. Helyesen: syödä, kiejtés: szüöde – aminek a héber rokonszava szöudá = étkezés). (Az etimológia pedig már vicc. A valóság: Az időben egymást követő J → T → D → Sz hangváltozások hozták létre az ejue: evő / ét /ed / esz alakokat. Az éh viszont egy másik szó, rokonszava a héber ochel = eszik.)

Emészt táplálékot feldolgoz, pusztít, gyötör. Bizonytalan eredetű. Lehet, hogy az eszik e- tövéből való mozzanatos -m és gyakorító vagy műveltető -szt képzővel. Ez az egyeztetés jelentéstanilag tetszetős, az eszik és az emészt sok esetben párhuzamos (pl. eszi / emészti a bánat), hangtanilag azonban némi gondot okoz. (Krizsa: hát bizony. Az emészet sem nem az eszik, sem nem az éhes, hanem egy harmadik szó.)

Ívik hal párzik, ikrát rak, megtermékenyít. Származékai: ivadék, utód. Valószínűleg finnugor örökség: finn juosta (fut, párzási hév), észt jooks (futás, párzásidő). A finnugor juo- / magyar í(v)- igető közti hangváltozásra példa az iszik, valamint a juhász, juhar / ihász, ihar párhuzam. Lásd még egyívású, ivar. (A héber JIHUM = párzási inger. A JUH-nak. Miért nem lehet a sémi nyelvekkel semmit összehasonlítani? Nehogy kiderüljön, mik a gyöknyelvek?)

Iszik Származékai: ivó, ital, itat, iddogál, iszik. Ősi finnugor örökség: vogul ai, votják ju, finn juoda (iszik). A finnugor ju- igető úgy lett i-, mint juharból ihar. (A valóság: az időben egymást követő J → T → D → Sz hangváltozás hozta létre a juo: iuó / it /id / isz alakokat.)

Óv: véd. Származékai: óvás, óvó, óvadék, óvakodik. Bizonytalan eredetű. Lehet, hogy ugor kori: vogul voijtem (lát), az egyeztetésnek jelentés- és hangtani nehézségei vannak. Régies ó alakváltozata az ’ó’. Lásd még oltalom, óvatos. (Láát??? Teljesen értelmetlen etimológia

Ez most nem vicces, hanem egy rövid összefoglalás: A gyök(váz), a gyökszavak és a szóbokrok

A gyök (1 vagy 2 mássalhangzóból álló váz) különböző magánhangzók felvételével képez gyökszavakat. Pl. a TR gyök valódi gyökszavai: tar, tár, tér, tor, tör, tőr, túr, tűr. Ezzel szemben a "rejtett gyökszavak” önmagukban még nem értelmes szavak, csak a bővítményeik. Vajon a rejtett gyökszavaknak is tulajdoníthatunk jelentést? Később ezt is megvizsgáljuk...

1. Az első kérdés, ami felmerül, hogy mit tekintünk magyar szónak? Mivel semmilyen módszerrel nem lehet megállapítani, hogy a nyelvek őskorában mikortól nevezhetünk egy nyelvet a mai nyelv ősének / hogy abban mennyi ősszót tételezhetünk fel (amelyek nem más nyelvekből érkeztek) – az, hogy mit nevezünk magyar szónak - csak a megállapodás kérdése. A gyöknyelvészetben azt, amit legalább 100 éve és azóta is használunk – tehát közismert. De ettől még jövevényszó is lehet.

Ősmagyar gyöknek azt tekintjük, ami több mint egy magánhangzóval is (biztosabban ősgyök, ha több mint kettővel) alkot gyökszavakat. Pl.: ősgyökünk a KR, NyL, SzK, HL, stb. Eredeti magyar gyökszónak azt tekintjük, aminek nagy szóbokra is van. Pl.: a lap gyökszó - ebből lapul, lapály, lapos, lapát, lapít, lapoz. Mivel az ősgyökök (vázak) már eleve hordoznak értelmet – pl. a KR mindig körül-közelben levést jelent – a gyökszavaknak általában egymással is van közös értelmük. Például: kar (körbefog), kár (a megfigyelő „látóterében” baj történt...) kér (tőle), kor (meghatározott időszakban) kór (baj veszi körbe), kúr (körkörösen bemélyül). Fontos megjegyzés: A gyöknyelvészet a szóbokrokkal rendelkező gyökszavak egy-egy bővítményét akkor sem tekinti jövevényszónak, ha a „közeli” nyelv(ek)ben is van hasonló alakú + értelmű szó. Például a szláv lopet és a magyar lapát esete:-). Ilyenkor az dönti el az „elsőséget”, hogy a gyökszavaknak melyik nyelvben vannak bő szóbokraik. És ha mindkettőben vannak? Akkor az a gyök közös. Ha pedig sok ilyen gyök(váz), azoknak sok gyökszavuk van, akkor a két nyelv egykori közös élete – konkrétan: a szláv nyelvcsomag és a magyar nyelv valamikori együtt-fejlődése – biztosra vehető.

Második folytatás: a hivatalos etimológiák:

Hobbi Nemzetközi, az angol hobby-horse: vesszőparipa (gyerekjáték), hintaló szókapcsolat önállósult első tagja, amely már az angolban felvette az átvitt vesszőparipa (kedvenc téma), jelentését. A hobby a középangol hobin (lovacska) romlott formája, a hobin pedig alakváltozata a Robinnak, a Robert név becéző formájának. (Na ezt is jól elmagyarázták:-) A héber hovev = kedvel, hoveván = sarlatán: nem ért hozzá - BB/VV hangváltozással).

Haver barát, cimbora. Jiddis eredetű, a chawer forrása a héber hávér? (barát, társ). (Hehe: a haver az a héberben is haver. És nem jiddis eredetű, ami német szavakból áll – de ami mégsem német szó benne, az héber).

Heveder szalag, szíj, széles, erős szalag. Ismeretlen eredetű szó.

Hüvely termés magtokja, kardhüvely, női hüvely. A hüv- tő bizonytalan eredetű, talán a hiu családjába tartozik, az -ly szóvég denominális névszóképző lehet. (Nem „denomiális” – persze lehetne magyarul is írni, hogy főnévképző – hanem: az -ly szóvég az egy l igeképző + az -i melléknév képző.)

Hüvelyk kézujj, hosszmért. 2,5 cm. A hüvely származéka denominális -k képzővel. A két szó kapcsolata úgy magyarázható, hogy hajdan a nyíllövők a hüvelykujjukon bőr védőtokot, hüvelyt viseltek...

Hűvös, hűs. Származék és kapcsolt szavak: hűsítő, hűsöl. Ismeretlen eredetű szócsalád. Feltehető hi-, hiü- töve azonos lehet a hideg, hiedelem, hűl szavakéval. A híves  korábbi lehet a hűvösnél, a hűs összevont alak.

Folytatás:  Most nézzük a hivatalos magyar nyelvészet etimológiákat:  A hab ősi örökség az uráli korból: osztják kump (hullám), finn kummuta (hullámzik), szamojéd hampp (hullám). A szóeleji k / h változás szabályos, akárcsak a tőbeli mp / b (lásd eb). A hab jelentése sokáig a magyarban is hullám volt. Amikor a nyelvújítók ezt a jelentését a tájnyelvből kiemelt hullám szóra ruházták, előtérbe lépett a mai jelentése. Ez már a 16. század óta létezett másodlagosan, a hullámok taraján képződő tajték megnevezéseként. Lásd még háborog, háború, habozik. (Hát ez tévedés. Amatőrizmus, csalás – vagy csak betanulják az egyetemen gondolkodás nélkül? A K/H hangváltozás bármely két nyelvre jellemző (nemcsak a finnugor „nyelvcsalás” sajátja). Ezt a gyöknyelvész is elfogadná. De az m eltűnésének, mivel a fenti jelenség nem hangváltozás, nincs köze a b megjelenéséhez. S az osztják / finn / szamojed szónak sincs köze a „hullám”-hoz. Aminek magyar rokonszava a hull, a héberben pedig holel = táncol. És a finnes hum-nak? Annak héber rokonszava a húm = zúg, morog.)

Habar kever, kavar. Származék: habarcs. Hangfestő szó(!?). Lásd még habókos, hadar. Háború A háborog ige hábor igetövéből ered, a foly. melléknévi igeneve háboró volt, idővel főnévvé vált.

Habzsol mohón fal Hangutánzó, falással járó gyors szájmozgás hangját érzékelteti. A -zsol (-sol) gyakorító képző (mint morzsol, tapsol). (A gyöknyelvész véleménye: -zsol, -sol gyakorító képző nincs. A habzsol: habos-ol, a tapsol pedig tapis(k)-ol.

Hébe-hóba néha, ritkán. A hő és hó szavak összetétele, a hő itt hé(v). Eredeti jelentése  hőben és hóban: mindig. Eleinte így is értődött. Talán a „hébe” jelentésének elhomályosulása okozta, hogy az értelme ellenkezőjére fordult.   Héber a zsidó nép egyik neve az ókorban. Az ószövetségi Héber, Sém dédunokája lett a zsidóság egyik névadója (lásd még izraelita). A név jelentése szövetséges. (Hm... és a hébér?)  Hébér / hévér fogaskerekes kézi emelő, borlopó. Német eredetű a heben (emel) igéből: szász hewer (emelőbak), irodalmi német Heber (lopó). A héber hoowár = áttett, áthelyezett.)  Hőbörög Hangfestő lehet, a nyelvjárási hőbörödött (bolondos) és a hóbortos családjából. Hóbortos rigolyás, szeszélyes. Hangfestő eredetű lehet, a hőbörög rokonságába tartozik. A szóvégződés a bakafántos, házsártos szavak analógiája. A hóbort elvonás a hóbortos-ból. Hever tétlen, fekszik. Származék: heverő. Ismeretlen eredetű.

              Rejtett gyökszavak...? És mik azok a valódi gyökszavak?

Egy példa: A H-B/V váz szavait a magyarban is együtt tárgyaljuk, holott csak a héberre jellemző, hogy a B és a V bármely szóban felcserélheti egymást. (Ez azt jelenti, hogy a szavak elején ugyan mindig B van, de belül, hangsúlytól, nyelvtani formációktól függően mind a kettő. Persze a magyarban szó sincs ilyesmiről. Miért vesszük mégis „egy kalap alá” a B/V hangváltozást a magyarban is? Mindjárt meglátjuk. A H-B/V váz valódi magyar gyökszavai: hab, hébe-hóba, hiba, hiába, Huba  /  hév(hő), hív, hívó, hívő, hova. No és a hav(hó) meg a hűv(-ös)? A kisbaba azt mondja: „esik a hav” és ezt mindenki meg is érti. Akkor a hav valódi gyökszó? Lehet, de a hűv-, így önmagában már nem szó, hiszen nem érthető. Habár annak is vissza lehet következtetni a jelentésére...

Most már csak azokat a „szó-elejéket” keressük, amik még nem szavak, de kibővülve több értelmes szó lesz belőlük. Miért nem elég egy is? Mert ha csak egy van, az inkább jövevényszó lesz. És ha csak kettő? Hát... mindenesetre minél több van, annál inkább tekinthetők az ilyen bővítmények – eredeti magyar szóbokornak. Azt pedig, hogy valamikor régen még értelmes szavak voltak-e, vagy sem, ha nincs írásos adatunk, úgyse lehet eldönteni... ilyenkor más gyöknyelvekkel való egybevetés segíthet:

A héber hibá = elrejt → hab-ar    havurá = banda → háború, háborít   haváj = túlzás → habzsol  hiber = összekapcsolta → héber,  hébér (borlopó)   hibev = kedvelte → hóbort,  hobbi,  hőbörög

hevek = heveder → heveder   hov = kebel → hever   haver = barát → haver (kebelbarát)  hevel = hurok → hüvely (benne van), hüvelyk (azzal formál a kezünk fogó-hurkot)

hevel = pára → hűv-ös   hevet = ütés → heveny (heves).  Megj: A héberben két h van. Az alig hallható lágy h-t szürke színnel különböztetjük meg a normál h-tól. A héberben t-ből is kettő van. A kissé erősebben ejtett t-t barna színnel különböztetjük meg.

Kiértékelés: a HAB valódi, de a HOB-, HÖB- rejtett gyökszavak, a közös értelmük: elborít minket. A HEB-: összekapcsol. A HAV-, HÜV- értelme is: beborít (mint a hó). Eddig a gyöknyelvészet.

Pirossal jelöljük a héber rokonszavakat:: gáz, gőz  gáz = gáz, elröppen   gaz-ember  gazál = elrabolta

gaz (gyom) gez = lenyírt fű   gazda  gez = fű-, birkanyírás (az ott a gazda)  géz (sebkötöző) geza = géz (olyan könnyű)

győz  Géza  Gizella  géza = fatörzs, faj, giz'i = faji (a sötét a „köszörülős” torokhang)

güzü (egér)  gozel = elrabol (sok gabonát gyűjt télire)  gezemice  gezum = nyesés   gézengúz   gzerá = tilalom (alatt van)

Most jön a... amit 150 éve tanítanak nekünk

Hivatalos etimológiák: Gaz gyom, aljas, hitvány. Ismeretlen eredetű szó.   Gőz Ismeretlen eredetű szó.    Győz, győzködik. Ismeretlen eredetű szócsalád.

Gáz légnemű. Nemzetközi szó, a flamand Helmont orvos-vegyész alkotta meg a 17. sz.-ban gas formában a latin chaos-ból, amely a görög khaosz (gomolygó ősanyag). Az új szó eredeti jelentése pára, légneműség volt.

Géz fátyolszerű sebkötöző pólya. Nemzetközi szó, forrása talán a perzsa kázs, gázs (nyersselyem). A magyar szó a francia gaze vagy a német Gaze átvétele angolos ejtéssel.

Güzü a háziegérrel rokon. Valószínűleg ótörök: tatár küsze (patkány). A szóeleji k/g hangmegfelelésre az ilyen eredetű szavak között példa a gödény, görény.

Gazda tulajdonos, paraszt. Számos szláv nyelvben megtalálható a gospoda (urak, házigazda, vendéglő) magyarosult formája. A középső szótag kiesett (mint pl. a voevoda /vajda), a goszda alakból zöngésüléssel és nyíltabbá válással jött létre a gazda.

Gazella antilophoz hasonló. Nemzetközi szó az észak-afrikai arab gazál (antilopfajta) nyomán. Magyarban talán a német Gazelle átvétele latinosított szóvéggel, de lehet a tudományos latin Gazella dorcas származéka is.   Gezemice gizgaz, limlom, vegyes savanyúság. Ikerszónak látszik, de kialakulást, eredetét nem sikerült megnyugtatóan tisztázni.  Gézengúz gazfickó, komisz kölyök. Bizonytalan eredetű, talán ikerszóból.

A legrövidebb szavaink  puszta mássalhangzó váza a gyök, ilyen például a GZ. Ha a gyök magánhangzót is tartalmaz, akkor már értelmes szócska és gyökszó a neve, pl. gáz. Amelyik nyelvben a gyök több magánhangzót (akár mindet) is felvesz, pl. gaz, gáz, géz, Gizi, gőz, güzü(egér) – az a nyelv a gyökszavak gazdája. A váz gyökszavai nem lehetnek jövevényszavak, hanem „helyben” keletkeztek. Az ilyen nyelvekben a gyökszavak egyenként is szóbokrokat alkotnak, pl: gaz, gazol, gazos, stb. Ez a jelenség arra utal, hogy a gyök régen meglehet már.

Létezik olyan, hogy két vagy több nyelvben igen sok alapszó hasonlít úgy, hogy a szavak alakja és  értelme is majdnem ugyanaz? Igen. Például ilyen a kapcsolat a magyar-héber (sémi)  és a magyar-szláv nyelvek között. Igaz, hogy a közös alapszókincs nem teljesen ugyanaz a magyar-szláv, és magyar-héber között – de mindkét relációban többezer a rokonszó.

Azt jelenti mindez, hogy a magyar és szláv nyelveknek közös őshazájuk volt? Az biztos, de nemcsak azt.

Azt jelenti, hogy a magyar és sémi nyelveknek közös őshazájuk volt? Igen, de nem egyidőben a szlávval.

Még mit jelenthet, ha a gyökváz köré tömörült alapszavak közösek a természetes nyelvekben? Ez mindenképp populációk együttlakására, valamikori közös „történelmükre” utal?

Most jön a meglepetés: egyáltalán nem biztos. Az emberiség a természet, a környezet hanghatásait utánozva alkotta meg a tő- és alapszavait. Mivel az állatok morgása, a lombsusogás, víz csörgedezés, a gzzz: légnemű anyag távozása mindenhol a világon hasonló hangokkal jár... többé-kevésbé hasonló alapszókincs kialakulásához együtt, vagy közelben lakásra nincs szükség!

Ha azonban két nyelv alapszókincse igen nagy mértékben (szavak ezreivel) hasonlít, akkor a populációk – valamikori – közös történelme is biztosra vehető.  Folytatás következik, azon lehet nevetni:

Ismét a rejtett gyökszavaink. Ezeket még sose dolgoztam fel, most foglalkozom velük.

FAC  facér  /pucér/  – a héber   pucál = lehántott /letisztított, pucolt/          

FIC  ficam  ficánkol  a héber  pacum = elhasadt, pocel = felapróz                                                               

A facér korábbi magyar  rokonszava, P/F hangváltozással:  pucér.  Mivel a FAC-ér szó egyedül van a magyarban, így már nem rejtett gyökszavunk (ahhoz több szó kell)..  A FIC azonban igen – jelentése:  kiugró. Jé, nemcsak a magyar-finnugor, hanem a magyar-héber összehasonlításban is (tömeges) a P/F hangváltozás. Csakhogy a hivatalos nyelvészet a "déli" nyelvekkel soha semmit nem hasonlít össze. Mert akkor összeomlana az egész "nyelvcsaládosdi":-)

Hivatalos etimológia: Pucol tisztít, elmenekül. A német putzen = tisztít átvétele (kiejtés: puccen)

Facér: alkalmazás nélküli, használaton kívüli. A német (bajor-osztrák) vazierend [facírend], állás nélküli igenév tövéből lett szóalak. A vazieren ige végső soron a latin vacare (üresen áll, szabadidős) szóra vezethető vissza. Lásd még vákuum.  (Ez az etimológia több, mint kínos.)

Fickándozik, ficánkol: szertelenül ugrál. Hangutánzó, hangfestő szó (az mi?), rokonai ficamodik és viháncol. (Viháncol:-)?

Rejtett gyökszavaink:

A héber  cawár = nyak, tekergette  csavar  csavargó  CsAV

civec = csicsereg, csivitel  csivitel  CsIV  cseveg  CsEV              

A CsAV rejtett magyar gyökszó, jelentése:  tekergő. A CsIV és a CsEV is rejtett gyökszavak: madárcsicsergés.

Előzetes: A héberben nincs Cs = TS, de a legtöbb Cs kezdetű magyar szó nagyon jól rokonítható C = TSz kezdetű héber szóval. Magyarázat: sok nyelvben (pl. a finnben) a mai napig sem vált szét az S/Sz két hangra. A héberben ugyan időközben szétvált, de még a mai írásukban is nyomonkövethető, hogy ez sokkal később következett be. Mindez azt jelenti, hogy a héber és a magyar sokezer évvel ezelőtti (észak-európai, vagy éppen KM-beli) előnyelvében még nem vált szét az S/Sz – emiatt a C és Cs kezdető szavak jelentése egybeesett. A két nyelv viszont – azóta már – nem volt közvetlen kapcsolatban egymással, így a rokonszavak ma is a régi nyelvállapotot őrzik.  

Hivatalos etimológia Csavar: valószínűleg a kavar ige párhuzamos alakulata, mint a csábul a kábul ige mellett. Nagyon tetszetős a türk csavür, csagatáj csavur, karakalpak csuvur (fordít) szavakkal való egybevetés mint az ótörök származás bizonyítéka, ám a hangfejlődés törvényei szerint ilyen előzményekből nem csavar, hanem csór-féle szóalak keletkezett volna, mint a szór ige bizonyítja. Főnévi értelme a nyelvújítás idején alakult ki.

(Valaki tud választ adni arra, hogy miféle hangfejlődési törvényekre utal itt a hivatalos nyelvészet?)

Rejtett magyar gyökszavaink: Na, itt van egy kedvencünk: is ELVONÁS. A becsülből lett visszafelé a becs?

A héber bi = kettős, béci = tojásalakú  biceg  bicikli  BIC  bucka  buci  bucó-hal BUC                                                         

beci'á = kivitelezés, kenyér szeletelés, béca = tojás, pénz  bács, bácsi  BACS   becs  BECS  bicska  BICS                                                      

A BIC rejtett magyar gyökszó jelentése: kettőz, váltakozva tesz. A BUC magyar értelme is ugyanaz:  tojásalakú. A BECs -nek nyilván az értékes tojás alapján lett pénz értelme is.

Bács a külterjes állattartás telepének a főnöke, tejtermékeket is előállítottak, tehát a „kivitelező” volt.  Bácsi a család dősebb tagja, akinek az új kenyér megszegése a tiszteletbeli feladata volt.

Bicska: a BICs  (Cs = TSz → a cs majdnem mindigazt jelenti: tesz). A bicska  kettős-tesz: becsukható-kinyitható, alul-fölül is van kés, esetleg kétélű...

A hivatalos nyelvészet etimológiája következik: Bácsi: nagybátya, idősebb férfi, megszólítása főleg gyerekek részéről (? ha gyerek mondja, az miért más?). A báty, bátya származéka, az -i becéző képző, de a cs elemre nincs teljesen kielégítő magyarázat, talán kicsinyítő képző, amely a rövidült bá- alakhoz járult.

Becs Bizonyára ősi, de ismeretlen eredetű szócsaládunk. Azt sem tudjuk, hogy vajon a becs maga a tőalak, vagy csupán elvonás a becsül igéből.

Bicska „Összecsukható zsebkés. Vagy egy oszmán-török eredetű bicski (lapos fűrész, csizmadiakés) átvétele, esetleg szláv közvetítéssel. Vagy az ugyancsak török eredetű bicsak alakváltozata a csutak–csutka szópár analógiájára.” (Miért, magyarul nem bicsak?)

Bucka „Kisebb halom, homokbucka. A legvalószínűbb, hogy a buci szóban is rejlő, púp, dudor értelmű buc tőnek ’-ka’ kicsinyítő képzővel formált származéka. Lásd még pocak.”

Finnugrista nyelvészeink egyik legviccesebb találmánya az "elvonás". Épeszű ember azonban el nem hiheti nekik, hogy az Isten tudja honnan átvett "körülmény"-ből vagy a "környezet"-ből keletkezett a "kör" szó.

Az alattunk levú Fórum-ban kezdtük a viccelődést, itt folytatjuk.

A rejtett gyökszó olyan csonka „szó-eleje”, amely önmagában már nem létezik (nem érthető), de a bővített szavai megvannak.

Vác  vacok  vackor  vacak  A héberben a V nem lehet szókezdő, csak váltóhangja, a B: boc = sár, iszap, rȧua = rozoga, mirvác = vacok, rovec = lehever.

A héber mi-rvác szó elején a mi- csak igei előrag (tehát nem tartozik a szóhoz).

Vác: mocsaras terület volt.  A vacok egy vacak búvóhely, a vackor a rossz ízű vadkörte. A VAC-, mint csonka, vagyis rejtett magyar gyökszó értelme: vacak..

A hivatalos etimológia szerint: „Vacok - bizonytalan eredetű szó. Talán a német Watsack (‘ruhazsák, tarisznya’) valamely szláv származékából került nyelvünkbe: lengyel wacek, szlovák vačok (‘oldaltáska, tarisznya’). A magyar szó kimutatható legkorábbi jelentése megfelelne ezeknek az előzményeknek, a maiak azonban nehezen vezethetők le belőle.”

„Vackor – Ismeretlen eredetű szó.”

 „Vacak - a vacok főnév alakváltozata, amely annak ‘rongyos ruha, szükséghálóhely’ jelentését vitte tovább, elsőként fenti főnévi értelmében, a ma általános melléknévi jelentés legfeljebb száz éve keletkezett.”